Nyomtatás
Kategória: Hírarchívum
Találatok: 1734

 

Kedves Látogatók!

Az elmúlt napokban, a lényegében kész kiállítást látva több ismerősömnek megfogalmaztam, hogy hangszertörténeti kiállítást rendeztünk, mert ebben biztos vagyok - csak önkontrollként tesztelni szerettem volna magam. Mindenki egyetértett ezzel. Az, hogy a magyar hangszerkészítés ilyen méretben és színvonalban bekerült a Művészetek Palotájába, már önmagában is óriási dolog. Viszont ennél egy sokkal fontosabb és mélyebb tendenciát látok ebben és ennek a tendenciának van hangszer- és zenetörténeti súlya. Ezzel a kiállítással szimbolikusan visszalép a hangszerészet a magyar zenei életbe.

A magyar hangszerészet egyszer nagy volt, az egész nemzetközi kövélemény ismerte és elismerte azt. Nemessányi, Schunda, Stowasser, Beregszászy - és mások - zseniális és elementáris tehetségek voltak, méltó társai a magyar zenei életnek. A XX. században szép lassan feledésbe merültek, kikoptak a zenei emlékezetünkből, a zenetörténet sufnijába kerültek. A magyarországi zenei közvélemény jelentős része nem tud róluk semmit, ha végigmennénk a zenei főiskoláinkon, zeneiskolákon megkérdezve a hallgatókat, zenetanárokat alig-alig tudnák kik voltak a már említett nevek. A mai magyar hangszerészek is tehetségesek, sokan panaszkodnak arról, hogy megrendelőik többsége külföldről van, pedig tudásuk, alkotóerejük semmivel nem kevesebb, mint a külföldi kolllégáiké. Ébresztő! Legalább adjunk lehetőséget a magyar hangszerészeknek, hogy megmutathassák mit tudnak: a magyar hangszerészet csak annyit kér, hogy ne kapjon kevesebbet, mint a külföldi kollégák. A magyar hangszerészetnek nem a zenei élet mellett egy fészerben, sufniban van a helye, hanem a zenei életben. Itt a lehetőség, hogy a hangszerészet múltját és jelenét is visszaemeljük a zenei életbe, a magyar zenetörténetbe.

És még egy gondolat. Amit megértettem az elmúlt években, hogy a hangszerészet határterület: egyszerre művészet, kézművesség és ipar. Amikor meg akarjuk érteni, akkor tudnunk kell, hogy a a hangszerészet zene része, a hangszerész társ, aki az akusztikus identitásainknak keres megjelenést és formát az anyagban. Michalengelo befejezetlen rabszolgái jutnak eszembe - a hangszer a megszólalás előtt álló zene. Az alkotóerő arra kényszerít, hogy bekapcsolódjunk valami nálunk nagyobba és a nagyobb befogad. A hangszerészet enzim, katalizátor és indikátor a zene természetességét méri, a magyar hangszerészetnek a magyar zenetörténetben van a helye.

A ma megnyíló eseményhez nagyon közel állunk: mi hoztuk létre, ezért is nehéz az objektivitásunk megőrzése. De biztosan tudom és érzem, hogy most nagyon nagy dolog történt, visszakerült egy szakma ahová való, megkapta a múlt a lehetőséget, hogy a jelen megértse és újraértelmezze azt. Köszönjük a Müpának, Csonka Andrásnak, Kondor Melindának, Topor Tündének, a többi MÜPA munkatársnak, a Fideliónak, különösen Zsoldos Dávidnak, hogy lehetőséget adtak arra, hogy eszközök legyünk egy zenetörténeti súlyú kiállítás létrehozásában. És köszönjük munkatársainknak, kiemelten Bárdi Szabolcsnak és Nádaskuti Gábornak és persze magunknak az önfeláldozó és „brutális“ mennyiségű munkát..

Utolsó gondolatom megfogalmazásában a szokásomtól eltérően szélsőségesnek és bátornak kell legyek, hogy azt amit tudok és érzek, azt nyilvánvalóvá tegyem. Ugyanis mostantól fogva a hangszerészet visszakerült a zenei életbe, a magyar zenei közélemény lassan egy évszázad mulasztását kezdte jóvá tenni, egy olyan értéket találva, ami az övé és nem is tudott róla. A zene és a magyar zene így teljes.

 

A weboldalon cookie-kat(sütiket) használunk. A weboldal további használatával jóváhagyod a cookie-k használatát. To find out more about the cookies we use and how to delete them, see our privacy policy.

  I accept cookies from this site.
EU Cookie Directive plugin by www.channeldigital.co.uk