MÜPA Hangszerkiállítás – megnyitó-beszéd (Lendvai Tamás)

Nagyon sok szeretettel köszöntök Mindenkit a Magyar Hangszertörténet - Liszttől napjainkig című hangszerkiállításon - a kedves vendégeket, a kiállítókat és a kiállítás szervezőit, a szakmabelieket és szakmán túliakat, minden zene és hangszer-szeretőt, valamint a házigazdánkat, a MÜPA munkatársait.

A kiállítás címében szerepel Liszt neve, s már jelképesen is kötelez az a tény, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hangszerészképző Iskolájának igazgatójaként kértek fel erre a megtisztelő feladatra, hogy szóljak néhány szót a mai ünnepi megnyitón.

Azért is kötelez, mert az újkori hangszerészek, a mostani kiállítók jelentős része az Iskolánkban vagy annak jogelődjében tanultak, és most sokan közülük maguk is már oktatómesterek. Tehát a címben szereplő hangszertörténet magában foglalja a múltat, a jelent és bármilyen furcsán is hangzik: a jövő is benne rejlik. Iskolánkban képezzük az itt bemutatkozó Mesterekkel együtt a jövő kiállítóit. S a mostani mesterek a szakmai közélet szereplői és formálói.

A mi feladatunk: átmenteni egy hagyományőrző szakmát egy új világba, ahol az anyag hangszerré nemesítése, átlényegülése – vagy pl. a fa feltámadása – által válik valóra az álmunk. Két művészet, a kézműves művészet és a zeneművészet, a racionális és poétikus oldal összhangja ez – egy csoda megvalósulása. Két művészet hívja életre a fákat és fémeket, az anyagot.

De ahhoz, hogy ebből igazi hangszer legyen, a mesternek szeretettel kell az anyaghoz nyúlnia. Ha megnézünk egy kézműves mestert, az kezével és szemével simogatja a rábízott anyagot. Tapintásával, érintésével biztosítja a fát, hogy tovább élhet átlényegülten. S amikor megszólal egy hangszer, anyag és szellem művészetté forr össze.

A zenei élet, a zeneművészet három egyenrangú tartóoszlopa, mint a legstabilabb szék három lába, a mindig megemlített zeneszerző és a mindig ünnepelt előadóművész mellett a legtöbbnyire méltatlanul háttérbe szoruló hangszer ill. hangszerész. Pedig mindannyian tudjuk, hogy e harmadik oszlop nélkül felborulna a rendszer az előző kettő minden erőfeszítése ellenére.

És egy háromlábú széknél mi lehetne még jobb? Hát kettő. Merthogy van még egy hármasság, ami stabilizálja szakmánkat, a hangszerészet három hivatalos szervezete, motorja: a rendkívül színes hangszerész-szövetségi közösségek, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara, valamint a Hangszerészképző Iskola.

Itt is szeretném megköszönni a májusi Iparművészeti Múzeumbeli hangszerkiállításon való közös munkálkodást, ami e hármasfogat együttműködése révén vált sikeressé és ami most itt is ünneppé varázsolhatja az együttlétet. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy most pedig a helyszínt a Művészetek Palotája, egy másik, művészeteket koncentráló intézmény biztosítja, ez egyfajta nyitás a hangszerészet felé, amivel végre hazaérkezik, helyére kerül a szakma. Hálásak lehetünk ezért a lehetőségért, mint ahogy hálásak lehetünk azért is, hogy van mit kiállítani. Hogy vannak Magyar Mesterek, nem is olyan rosszak, és vannak ilyen gyönyörű hangszerek. A magyar hangszertörténet nagyjai, elődeink kivívták a világban az elismerést. Ez pedig kötelez minket. Pláne Liszt, Bartók, Kodály és Erkel országában (és még sorolhatnánk zenei nagyjainkat). Ilyen zenei háttér az átlagosnál lényegesen nagyobb zene- és hangszer-szeretetet feltételez és követel meg. Igen, követel, mindenkitől, aki tehet érte. Tehát az illetékesektől, beleértve a legmagasabb helyzetben lévőket is!

Liszt a következőket mondja a zongorák védelmében:

„Mert lásd az én zongorám az nekem, ami a tengerésznek a fregattja, ami az arabsnak a paripája, sőt még több talán, mert a zongorám ezidáig én voltam, az én szavam, az én életem... benne élt minden vágyam, minden álmom, minden örömem és minden bánatom.”

Ha így tudnánk érezni, gondolni a hangszereinkre, ezekre a gyönyörű műalkotásokra, akkor sokminden helyrekerülhetne.

Szeretném hangsúlyozni a mesterség becsületét. Régen – a céhek korában – a mesterség tudói mintegy beavatottak voltak: beavatottak a mesterség titkaiba. Valóban, a gótikus székesegyházak építői, a régi hangszerek készítői sok titkot ismertek. Ezekbe a titkokba a Mester avatta be őket. Érdemes elgondolkozni a "Mester" szó jelentésén. Kit nevezünk "Mester"-nek? Indiában pl. a szellemi vezetőt – a guru-t – nevezik annak. Jézust is Mester-nek nevezték a tanítványok. Nagy Sándornak pl. Aristoteles volt a tanítómestere.

A Mesternek nemcsak a gyakorlati készségeket, "fogásokat" kell tanítványainak megtanítania, hanem az egész életre kell őket nevelnie. Magatartásával, tanításával maradandó, stabil értéket kell tanítványai elé állítania. Meg kell tanítania őket a Rend felismerésére, a Rend igénylésére, – képessé tenni őket önálló Rend-alkotásra. Értékes rendre, értékrendre.

Sokat beszélünk mostanában, manapság az új értékrendekről, ugyanakkor kevés szó esik arról, hogy vannak időtálló értékek is. Az akusztikai törvények, pl. felhangok törvényszerűségei változatlanok – a hangoké és hangolásé, a harmóniáé marad…, így talán a hsz-ek is maradhatnak.

Egy hangszer esetében örömet, szépséget várunk, lehet, hogy valakinek vigasztalás, vagy a legfontosabb társa. Feladatunk, küldetésünk, hogy a hangszerek tudják teljesíteni hivatásukat.

Hogy mennyi szerep juthat a jövőben a hangszereknek? Rajtunk áll!

Ha a hangszerek a művészet egészéhez járulnak hozzá, akkor a mai, elanyagiasodott világban a legszebb lehetőség számunkra az anyag átszellemítése, a hangszerekkel való foglalkozás.

A hagyományőrző szakmáknál – mint amilyen a miénk is – különösen fontos a múlt háttérsugárzása, amiből maradandó értéket kell gyűjteni. Át kell adni, át kell menteni a Tudást, a Mesterséget. Mert a Mester a beavatott, a titkokba beavatott. És mindannyian azok szeretnénk lenni…

Hagyományőrzés – ez az egyetlen összetett szó magában is múlt, jelen és jövő:

hagyomány – a múltból

megőrizni – a jövőnek

és a kettő mögött rejtőzik maga a cselekmény: tenni érte a mindenkori jelenben.

Csak ilyen módon lehet történetről, hangszertörténetről beszélni.

Ilyen téren nagy felelősség hárul mindannyiunkra, hogy a szakmánkat átmentsük. Egy kissé letűnőfélben lévő kézműves szakmát kell átmentenünk. Egy olyan világban, ahol a tömegcikkek a szellemet is tömeg-szellemmé változtathatják. Érdekes hatása van a kézműves szónak is: részben egy elavult, ennél fogva negatív jelentést tartalmaz, mégis talán többen találkoztunk azzal a tisztelettel is, ami a kézművességet körülöleli. A művészet felé hajló elismerést érezhetjük mögötte.

Rónay György mondja:

A cél sokszor maga az út, de csak ha nem céltalan,

S minden célból, ha valóban cél volt, mindig új út vezet tovább.

Az ilyen kiállításokkal mindig újabb és újabb útra léphetünk, a cél pedig ismert …

Hálát adhatunk, hogy ilyen szakmánk lehet – művészi építő munkát folytathatunk, ezt mutatja be ez a kiállítás is.

Köszönöm, hogy itt lehetek, itt lehetünk, ezen az úton!