Megjegyzés: Az eredeti cikk a Hangszer és Zene hírportál hivatalos oldalán jelent meg. 2011-11-17-én

Hangszerészképzésről másképpen
2011-11-17
- avagy a hangszerészet szépségei (Lendvai Tamás)

 

Talán sokak számára a hangszerészet és hangszerészképzés egy kissé szokatlan megközelítéséről szólnék. Arra gondoltam ugyanis, hogy akik nem igazán tudnak a hangszerészképzésről, de érdeklődnek iránta, azok ráérezhessenek e szakma szépségeire, és azok, akik bennfentesek, azoknak megvilágítsam egy olyan oldalát, amin nem sokszor szoktak elgondolkodni – főként a mai, földhöz paszírozott helyzetünkben… Ugyanis néha nem árt egy kicsit hátrébb lépve, nagyobb egységben nézni a szakmánkat és annak tanulását, oktatását. Egyfajta perspektívát, rálátást kapva az egy életen át tartó, permanens tanulás szükségszerűségéről, és öröméről. Igen, fontos mondanom, hogy az igazi tanulás öröm kell, hogy legyen.

Beszélhetnék a hangszerészképzés múltjáról, jelenéről és jövőjéről, vagy az iskola oktatási struktúrájáról, a felvételiről, vagy az iskola kapcsolatairól. Elemezhetnénk a statisztikai adatokat, mesélhetnék a régi nagynevű elődeinkről, vagy a tanulóink által készített szakdolgozatokról és különböző elkészített gyakorlati munkáiról és még sok-sok érdekes részletről, mégis úgy gondolom, erre jó az az Album, ami nemrég, a Hangszerészképző 20. születésnapján jelent meg, és amit szíves figyelmükbe ajánlok – úgyhogy most egy picit más megközelítését választanám a szakma, az iskola, a hangszerészet megismertetésének.

Leginkább arra szeretnék rámutatni, hogy egy rendkívül összetett szakmáról van szó (eleve több szakmai elágazásban: vonós, pengetős, zongora, fa- és rézfúvósok, orgona, cimbalom), ahol az összefüggések szépsége, a bonyolult rendszerek megértésének öröme nagyban hozzájárulhat a szakma megszeretéséhez, csodálatához. Mindenekelőtt, fontos leszögezni, hogy gyakorlat és elmélet egységéről van szó – mindkettő fontos és csak együtt működnek.

A hangok és hangszerek világában több nagyon fontos mozzanat, fogalom van, amelyek az én számomra sokkal távolabbra mutatnak, magasabb szintű rendszer-szemléletet alakíthatnak ki bennünk – egy picit úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy stabilabb, élhetőbb világrendet építenek ki bennünk.

Az oktatási struktúra ugyan hagyományos keretek között, tantárgyakra bontva jelentkezik, mégis nagyon fontosnak tartom az egymásra utalások, az összefüggések felfedezésének és továbbgondolásának szükségességét. A tanulmányok során megismert részletek összeállnak egy komplett egységgé, rendszerré. És bizony itt alapvetően fontos a gyakorlati és elméleti oktatást végzők gondolkodásmódjának közelítése.

Ha mindezt végiggondoljuk, láthatjuk, hogy a hangszerek méretezése, a menzúraszámítás, a konstrukciós elvek az akusztikát, a statikát, a dinamikát ill. mechanikát, olykor a pneumatikát vagy elektronikát, szóval rengeteg fizikai tanulmányt feltételeznek, miközben az esztétikai, művészettörténeti és történelmi, továbbá az anyagismereti, zenei alapismeretekbeli, vagy a tervezéshez szükséges szakrajzi ismeretek is nélkülözhetetlenek. És akkor még nem beszéltünk a tanulmányokhoz elengedhetetlenül szükséges idegennyelvű szaknyelv fontosságáról, hiszen a szakirodalom szakmai életünkben mindvégig elkísér. A tudományok és művészetek egymást kiegészítő vonatkozásait, összhangját figyelhetjük meg.

Két nyelv van a világunkban, amelyek nemzetköziek, határok nélküliek: a zene és a matematika. Szoktuk azt is mondani, hogy e kettő nagyon közel áll egymáshoz – talán nem véletlenül. S engem mindig lenyűgöz az a tény, hogy miközben a hangok rengeteg érzelmi töltéssel rendelkeznek/rendelkezhetnek, törvényszerűségeik és rendszerük igencsak „könyörtelen” és nagyon is racionális számtani, fizikai alapokon nyugszanak. Ortega mondta: a rácsodálkozás a megértés kezdete. No, én valahol itt tartok – és szeretném megérteni az összefüggéseket, s szeretném, ha minél többen lennénk így a szakmánkkal – ami ugye éppen ezekről a „fránya” hangokról szól lépten-nyomon…

Lehet, hogy már látták, hallották, de engem mind a mai napig csodálattal tölt el az a kísérlet, vagy méginkább bizonyítás, amikor egy zongorán megmutathatjuk a felhangok működését. Ez egy kicsit mindig a csoda bemutatása. És itt is látszódik, hogy két alapvető fizikai törvényszerűség segít ebben a csodában: a rezonancia – hiszen ennek segítségével jönnek létre ezek a húrrezgések, és a felhangrendszer – hiszen ezek összetételére vagy éppen szétválasztására van így lehetőségünk.

Beszélek itt a rezonancia és a felhangok szerepéről. Mindkettő az egész életünk alapja. Tudományos ismeretterjesztő filmekben is egyre többször kerül színre egy újkeletű elmélet, a Húrelmélet, amely szerint minden – az egész világegyetemben – mikro ill. nano-húrokból épül fel, minden azok rezgési energia-állapotától, tulajdonságaitól függ. Ez viszont sokkal távolabb mutat számunkra, mint „csupán” a hangszerek világa – egy kicsit (talán) megfordíthatjuk: a világ működése is egyfajta zene – a szférák zenéje.

Beszélek a falhangokról – a felhangok, amik mindenért felelősek… - jóért és rosszért. Ugye a harmonikus felhangrendszer megspékelve („elrontva”) egy kis felhangeltolódással (inharmonicitással), teszi élővé a hangzást. Mondhatjuk Jockey nélkül nincs Dallas… A felhangok egészszám-aránya pedig nem más, mint a hangközök aránya - oktáv, kvint, kvart, terc...

És akkor itt van egy újabb csoda: igencsak változó világunkban egy valami nem változik: a felhangok aránya. S ezek közül is kitüntetett szerepük van az oktávoknak. Az oktáv a törpéknél és óriásoknál mindig és mindenütt oktáv – mindenhol azonosságérzetet kelt. Génjeinkbe kódoltan. Ez a hangvilág törvényszerűségeinek egyetemes érvényűségét bizonyítja. S ennek tudata valami egészen különleges és rendíthetetlen biztonságérzetet adhat nekünk, akik zenével, hangokkal, hangszerekkel foglalkozunk.

Néha megkérdezik tőlem: hogyan lettem hangszerész? Ekkor szoktam elmondani a következő meghatározó élményemet:

Jómagam nyolc évig csellóztam – így lettem zongorakészítő. Hogy érthetőbbé váljék: mint minden „rendes” hangszeres tanuló, én is szerettem, ha kicsit színesebbé tehettem a gyakorlást. Így történt, hogy nem egyszer TV-nézéssel elegyítettem az egyhangú munkát, mígnem egyszer érdekes fizikai kísérlet részesévé, sőt lebonyolítójává váltam. Bizonyára sokan tudják, hogy a hagyományos képcsöves TV-készülékek 25 képkockát vetítettek elénk másodpercenként, úgy is mondhatnánk, hogy másodpercenként 25 felvillanással stroboszkópként viselkedtek. Ha tehát e kísérlethez megfelelő húrhosszúsággal rendelkező hangszerként a cselló mögött egy működő televízió „villog” és ehhez megfelelő frekvenciájú hangot pengetünk meg – vagyis a villogás és húrrezgés frekvenciája megközelítően egész-számú arányban vannak –, a húron csomópontokat és kihasasodásokat figyelhetünk meg. Az előbbiek pedig nem mások, mint a felhangok csomópontjai… Amikor megláttam a húrrezgés e csodálatos, már-már kézzel-, de legalábbis szemmel-fogható szépségét, valami megmagyarázhatatlan vonzerőt éreztem a működésük megértése iránt. S azóta is, amikor az elméleti akusztika kapcsán a húrrezgések csomópontjairól beszélünk, sokszor az az érzésem, mintha mindenki úgy gondolná, hogy ez egy megfoghatatlan teória csupán, miközben ilyen egyszerűen megfigyelhető a gyakorlatban is.

Szoktuk mondani, hogy a mester kezével és szemével simogatja az anyagot, biztosítja arról, hogy jó dolog történik vele, életet lehel belé. Úgy is mondhatjuk, a fa hangszerré nemesítése a fa feltámadása. Ilymódon a kivágott fa tovább él – Mezei tanárúr gondolatával élve: egy művészi munka eredményével, a kézműves alkotással egy újabb művészet, a zene születik meg. A racionális és poétikus oldal összhangja ez – ez is egy csoda megvalósulása. E két oldal oly módon kapcsolható egymáshoz, mint a hangszerészet a zenéhez. Két művészet, a hangszerész kézműves művészet és a zeneművészet hívja életre az anyagot. S mert minden fa egyetlen és megismételhetetlen, ezért minden hangszer egyedi (legalábbis ahol fából készül a jelentős része…). S máris újabb tananyagelem, az anyagismeret kapcsolódik a hangzáshoz, no és közben a külsődleges megjelenéshez is. Mindkettő (látvány és hallvány) pedig esztétikai fogalom is (egy újabb tananyagelem)…

Ez pedig sokszor a „mihez képest?” kérdését veti fel – hogyan hatnak ránk ezek az esztétikai élmények? Ott vannak például a hangnemek pszichikai hatásai a hangolásban. Az egyenletes temperatúrával (12 félhang elosztása) éppen ezeket töröljük el a zenei alaphatások közül – pedig azok az érzelmek kifejezésére alkalmasak… –, a régi-zenélésben, s így a történelmi hangszerekkel való tevékenységünkben még van lehetőségünk ezek ápolására is. És sorolhatnánk egy csomó más pszichoakusztikai jellemzőt.

Ha belegondolunk abba, hogy a kötött hangmagasságú hangszerek tulajdonképpen mind rendkívül hamis hangszerek, akkor azt is elmondhatjuk, hogy a hangolás a kompromisszumok művészete … –, de a kompromisszum nem megalkuvás!!!

Mindez pedig a zenéhez való alkalmazkodás – kor-stílus, zenei forma, zeneszerzői igények, hangzásideálok – vonatkozásában kapcsolódik a zenei alapismereteken keresztül az előzőekben felsoroltakhoz.

Ha pedig szóba került a hangolás témaköre is, akkor azért meg kell említeni a normál „A”, mint rögzített, egységesített hangmagasság egy speciális esetét. Már évezredek távlatában találkozhatunk (a világ legrégibb ismert zenekultúrájában) a rögzített hangmagasság egységet teremtő szándékával: tudniillik a kínai császár – hiszen akkoriban létezett Császári Zenei Hivatal! – alaphanggá nyilvánította a „Sárga Harang” (huang-chung) hangját. E császári rendelet a zene megmásíthatatlan alapját képezte, tehát szabályozottságában a polgárok nyugalmát és ezáltal az államrendet konzerválta. (A keleti kultúrákban a zene sokszor közvetlen kapcsolatot létesített a földön túliakkal, az égiekkel.) Így, túl a hangszerek egységes hangolási igényén, a fennálló érdekek és a birodalom megőrzését, stabilizálását is szolgálta. Olyannyira, hogy egy-egy új dinasztia új alaphang bevezetésével szilárdította meg uralkodását – s bár ez nem statikai szilárdság, mégis figyelemreméltó ...

S miközben elkalandoztam, egy olyan szakmáról és iskolájáról van szó, ami szinte minden porcikájában egyedi, különleges, talán azt is mondhatjuk: kuriózum. Szakmai sajátosságait tekintve is, hiszen sok-sok szakmát magábafoglaló tudás-elvárás áll a háttérben – a faipari, gépipari, esztergályos, műszerész, vegyész, restaurátor, hangoló, …, olykor kutatómunkát végző, szakértő munkát igényel. Már-már szinte ijesztő is lehetne, de sokkal inkább gondolom, hogy inspiráló ez a sokrétűség.

Szóval, csak arra szeretném felhívni a figyelmüket, hogy egy gyönyörű szakma birtokosai lehetünk, amiben rendkívül fontos, hogy értsük, mi történik, fedezzünk fel minél több összefüggést és ez a megérteni vágyás vezéreljen mindannyiunkat a tanulmányaink és munkánk során!!! Így alakulhat ki egy belső rend ill. rendszer, ami egyfajta biztonságérzetet is adhat a mai – sokszor nagyon – labilis világunkban.

Ehhez a biztonságérzethez először Édesanyám, Tusa Erzsébet zongoraművész és Édesapám, Lendvai Ernő Széchenyi-díjas zenetudós adtak alapokat, segítettek gondolataikkal és életükkel, majd később a Szakma erősített meg benne a Gondviselés és Család örök támogatásával.

Ja, és soha ne feledjük Theodore Steinway szavait:

"Aki tudja a szakmáját, az segéd,

Mester az, aki feltalál,

Tanuló mindkettő és mindenki."